2017. szeptember 7., csütörtök

Mit, miért?

Picit visszakanyarodom még a nyárhoz. Mint korábban írtam nyári tábort vezettem. Ez már a lecsengése volt a tanévnek, itt már bőven adódott lehetősége a tanulóknak lazítani és magukba szippantani a nyár leheletét.

Nem lehetett azt állítani, hogy spártai nevelésben részesítettük volna őket, nem lehet azt állítani, hogy ugyanolyan nyomás alatt lettek volna, mint év közben az alma máterjükben, ennek ellenére még a puha foglalkoztatást is nehezen viselték el.

A következő történet nem fog újdonság erejével hatni. Bárki fel tudna sorolni, el tudna mesélni hasonló történetet. Talán jót is nevetnénk mellette egy tábortűz mellett, talán megmosolyognánk diákcsínytevést, leleményességet, ahogy kivonni igyekeznek magukat a rendszerből.  Mindenki hozzáfűzné a saját iskolai élményét is, egyszóval kedélyesen eladomázgatnánk.
Ebben a történetben egy szomorú tendenciaára szeretném ráirányítani a figyelmet és ez nem más, mint az érzelmi elsivárosodás.

forrás:pixabay.com

- Elnézést kérek! Azt szeretném megkérdezni, hogy elmehetnénk-e egy osztálytársunk anyukájának a temetésére?
- Mikor lesz ez a temetés?
- Holnapután tíz órakor.
- És hol lesz ez a temetés?
- Itt és itt (szándékosan nem írom le a helyszínt)
- Aha, értem. Akkor aznap már biztos nem is jönnek vissza.
- Igen, igen, nincs közel és át is kell öltözni és előtte már nem tudunk ideutazni, mert akkor nem érünk vissza…
- Hányan mennének?
- Hát az osztályból vagyunk itt páran…
- Mindenki ilyen jól ismerte az anyukát, mindenki ilyen jóban van ezzel az osztálytárssal?
- Hát, nem ismertük mindannyian, de páran igen.
- Ki az, aki szoros kapcsolatot tart az osztálytársukkal és igazán jó barátok?
- Géza, meg Feri, meg Pityu.
- Én azt javaslom, hogy menjenek akkor ők, mert ilyenkor az a fontos hogy képviseltesse magát az osztály és nem az, hogy boldog boldogtalan odacsődüljön. Lesz nekik elég bajuk magukon kívül is.
- Igen, igen, mi is így gondoltuk. Nem is mennénk többen két-három főnél többen.
- Nézze, én nem szeretnék kutakodni. Azt gondolom, hogy ilyen halálesettel visszaélni, több mint gusztustalan. Mindenkinek a lelkiismeretére bízom, hogy elmegy a temetésre, vagy sem. Én annak örülnék, ha a végtisztességet megadnák, ugyanakkor nem látom indokoltnak, hogy egész csapat lepje el temetőt. Nem ismerték, nem tudják ki volt. Az osztálytársam mellé állni fontos most, de azt páran, egy-két fő is meg tudja tenni, ezért kérem, hogy csak néhányan, mondjuk maximum hárman menjenek el a temetésre.
- Jó. Megértettük . Így lesz. Szerintünk is felesleges többen menni. Majd akkor elmegyek én, Géza meg Pityu.

Két nap múlva tizenketten hiányoztak. Gyakorlatilag az egész osztály elment a temetésre kérésem ellenére. Szavamat tartottam igazolásokat nem kértem, tanúvallomásokra nem volt szükségem.

Ezek 15-16 éves gyerekek. Már most ott tartanak, hogy egy halálesetet kihasználva igyekszenek kibújni a napi, elemi kötelességteljesítés, alól. Mint már említettem, nem voltunk nagyon szigorúnak mondhatóak. Képesek voltak becsületüket eljátszani, egy ilyen „marhaság” miatt.

Nyertek vele egy napot, de, hogy mit vesztettek, ezt mindenki döntse el saját maga!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése