A következő kérdések megválaszolásával
folytatom az eset vélhető magyarázatát és az tanulságok
levonását.
2. Miért nem közölte a tanító a gyermekkel,
hogy kifogása van az írásával?
Tényleg, miért nem? Mi akadályozhat meg egy
pedagógust abban, hogy egy hét éves kislánynak elmondja, hogy nem
tetszik az írása és örülne neki, ha később majd szebben is
tudna írni. Így, ebben a formában. Nem megparancsolva, nem
fenyegetőzve, nem feltételeket és követelményeket támasztva,
hanem értelmes, érett, emberi hangon. Ha még mosolyogni is képes
a tanító, akkor az felér egy főnyereménnyel, de ha nem az sem
akkora baj, hiszen az élethosszig tartó tanulás mindenkivel
szemben elvárás és egyben lehetőség is. A tanító tanuljon meg
mosolyogni, ha a lelkivilága ezt lehetővé teszi, ha pedig nem,
akkor válasszon más hivatást, de ne törje le a bimbózó rózsát.
Az igazi magyarázat, hogy a tanító valószínűleg
osztályon kívülinek, osztályon felülinek érzi magát és éppen
ezért nem képes az osztályban zajló más – tanulással nem
összefüggő – jelenségeket sem helyesen értékelni. Emiatt
később sorozatos kudarcai lesznek, a kudarcoknak pedig be nem
látható – de mindenesetre nem pozitív kicsengésű –
eredményei.
forrás:c3.hu
Az „éjjeliőr” hozzáállás tapasztalataim
szerint még a középiskolákban sem vezet eredményre.
Igenis
igénylik a törődést, az atyáskodást, azt, hogy legyen valaki,
akihez bizalommal fordulhatnak. És igen, a bizalom az egyik
legfontosabb feltétele a sikeres tanításnak és nevelésnek. Aki
ezt nem ismeri fel, egyrészt vért izzad, másrészt vergődésével
megkeseríti megannyi nebuló életét.
Esetleg találkoztunk már ilyennel? Én sajnos
diákként, szülőként, és tanárként is rendszeresen.
Megengedhetetlen ez az attitűd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése