2016. április 20., szerda

Mit is ír a hogyishívják? - Második rész


A következő kérdések megválaszolásával folytatom az eset vélhető magyarázatát és az tanulságok levonását. 


2. Miért nem közölte a tanító a gyermekkel, hogy kifogása van az írásával?


Tényleg, miért nem? Mi akadályozhat meg egy pedagógust abban, hogy egy hét éves kislánynak elmondja, hogy nem tetszik az írása és örülne neki, ha később majd szebben is tudna írni. Így, ebben a formában. Nem megparancsolva, nem fenyegetőzve, nem feltételeket és követelményeket támasztva, hanem értelmes, érett, emberi hangon. Ha még mosolyogni is képes a tanító, akkor az felér egy főnyereménnyel, de ha nem az sem akkora baj, hiszen az élethosszig tartó tanulás mindenkivel szemben elvárás és egyben lehetőség is. A tanító tanuljon meg mosolyogni, ha a lelkivilága ezt lehetővé teszi, ha pedig nem, akkor válasszon más hivatást, de ne törje le a bimbózó rózsát.

Az igazi magyarázat, hogy a tanító valószínűleg osztályon kívülinek, osztályon felülinek érzi magát és éppen ezért nem képes az osztályban zajló más – tanulással nem összefüggő – jelenségeket sem helyesen értékelni. Emiatt később sorozatos kudarcai lesznek, a kudarcoknak pedig be nem látható – de mindenesetre nem pozitív kicsengésű – eredményei. 

 forrás:c3.hu


Az „éjjeliőr” hozzáállás tapasztalataim szerint még a középiskolákban sem vezet eredményre. 
Igenis igénylik a törődést, az atyáskodást, azt, hogy legyen valaki, akihez bizalommal fordulhatnak. És igen, a bizalom az egyik legfontosabb feltétele a sikeres tanításnak és nevelésnek. Aki ezt nem ismeri fel, egyrészt vért izzad, másrészt vergődésével megkeseríti megannyi nebuló életét.

Esetleg találkoztunk már ilyennel? Én sajnos diákként, szülőként, és tanárként is rendszeresen.

Megengedhetetlen ez az attitűd.


Amennyiben érdekesnek találja a témát, úgy ajánlom figyelmébe a korábbi és a következő cikket is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése