Későre
halasztottam a problémakör lezárását. Ebben a bejegyzésben az
utolsó megválaszolatlan kérdésre fogok választ adni.
Az
ötödik kérdés: Miért ír szebben, és valóban ennyit
javult-e az írása?
Eltelt az iskolaév, sőt megkezdődött szeptemberben az újabb, de
még mielőtt nyári szünetre mentek volna a gyerekek kézhez kapták
bizonyítványukat. Számomra nem meglepő, kifogástalan
értékelést kapott a szóban forgó gyermek. A
kifogástalanságba pedig beletartozik sok más összetevő mellett,
a szép és könnyen olvasható íráskép is, mint részkomponens.
Eredményre vezetett tehát a tanítói-nevelői munka hiánya,
hiszen a pedagógus ön(nem)igazolásaként csak fejlődésről
számolhatott be. Itt a vége, fuss el véle – mondhatnánk,
ha...ha nem láttam volna a gyermek írását, ami egy cseppet sem
volt szebb és jobban olvashatóbb, mint a kifogásolt
időszakban.
forrás:pixabay.com
Hazugságot, hazugságba öltve sikerült kihímezni egy színes
terítőt, amivel le lehet takarni, el lehet leplezni azt a csődöt,
ami jelenleg a közoktatásban uralkodik és ami a legfájóbb, ez
nem hárítható tovább, nem kenhető az oktatáspolitikára.
Megtanulni úgy tenni mintha, megtanulni elviselni és végighallgatni
azt a merő ostobaságot, ami máskülönben az oktató-nevelő munka
irányításáért felelős személy szájából elhangzik, nem
könnyű feladat még felnőttként, szülőként sem, hát még egy
hétéves, éppen az iskolába csöppenő számára. Csak ilyen
ékeket verünk, vagy engedjük, hogy verjenek gyermekeink jövőjébe,
aminek később beláthatatlan következményei lehetnek.
Annyit azonban levonhatunk konzekvenciaként, hogy már egészen
kisgyermekkorban rögzülhet az a felfogás, hogy csak magára, vagy
a szüleire számíthat a nebuló és ha fejlődni akar, akkor bizony
sok esetben csak magára, magukra számíthatnak.
Amennyiben érdekesnek találja a témát, úgy
ajánlom figyelmébe a korábbi cikket is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése