Minden gyerek jónak születik. Első rész.

Minden gyerek jónak születik.

Igen kedves szülőtárs, az ablaknál álló és orrát turkáló, a koszos zokniját ágy alatt őrizgető, visszadumáló, nem tanuló, csavargó, hálátlannak tűnő (vagy esetleg az is) kölyök jó volt születése pillanatában. De, ha akkor jó volt, most pedig ilyen, vagy olyan, akkor bizony történt vele valami.

Persze, hogy történt. Szép lassan szocializálódott. De, hogy mihez is, az az igazán érdekes kérdés.

Nem szabad a genetikát sem elfelejteni, de az is igaz, hogy a szüleitől merőben eltérő tulajdonságokkal, képességekkel a gyerek nem rendelkezhet, hiszen némi köze kell, hogy legyen szüleihez biológiai értelemben feltétlenül.

Ha tehát képességbeli hiányosságokkal küzd, azt nagy valószínűséggel a szülők észre sem veszik, hiszen ezeknek a képességeknek ők is híján vannak.

Most azonban - és máskor sem - nem szeretném elvenni a genetikusok és hasonló komoly tudományok művelőinek kenyerét, mert egyrészt vállaltan a tapasztalataim összegzését, (olykor talán nem helytálló) következtetések levonását, illetve azoknak megosztását tűztem ki célul (és nem többet, mert ez is éppen elég), másrészt a tudományos eredményeket tiszteletben tartva, de nem beletörődve kívánok némi kapaszkodót nyújtani azoknak a szülőknek és fiataloknak, akik valóban nem tudják miért is áll tótágast a világ.

Ebben a tekintetben fontos megállapítás a genetikai determináltság, de úgy hiszem ennek leszögezésével nemhogy egy út végére  jutottunk volna, hanem éppen most kezdjük azt.

Ha sikerül kibogozni hol romlanak el a gyerekek, máris megtettük az első lépést a “megjavításuk” - vagy talán a saját megjavításunk - felé.  

Minden gyerek jónak születik, - ezt soha ne felejtsük -  aztán … aztán találkozik külső hatásokkal, ami olyan belső érzelmi és értelmi folyamatokat indít el bennük, aminek végeredményével nem túlságosan elégedetten szembesülünk, szembesülhetünk nap, mint nap, a legkülönfélébb helyzetekben.

Tegyük fel példának okáért a legegyszerűbb, már-már banálisnak tűnő első kérdést: Miért nem köszön a gyerek? (Úgy is feltehetjük, hogy miért tegez le a fiatal, vagy a fiatal felnőtt kapásból bárkit. Lásd majd bővebben a tisztelet teljes hiánya résznél.)

Ez a mutatvány csakis őszinte szülőkkel kivitelezhető. 

A szülőnek el kell jutnia az önmagába nézés képességének elemi szintjére, hogy megválaszolhassa magának e látszólag egyszerű kérdéseket.

• Vajon megtanítottam-e köszönni?
• Vajon helyesen tanítottam-e meg köszönni?
• Emlékszem-e még rá, milyen kellemetlenül éreztem magam Pista bácsi lecsókolomozásakor 16 évesen?
• Emlékszem-e még, hogyan találtam ki alternatív köszönési formákat a csókolom és a jó napot között, hogy ne váljak röhejessé az előtt, aki nem olyan régen még a térdén lovagoltatott?
• Emlékszem-e még, hogyan mentem át az utca túloldalára, hogy ne kelljen találkoznom - és így köszönnöm - annak az egyébként általam kedvelt felnőttnek, aki előtt most kamaszként idétlenül érzem magam, ha így, vagy úgy köszönök?
• Emlékszem-e még az érthetetlen, bajszom alatt elmormogott köszönésekre, amikor gyermekkorom meghatározó alakjával találkoztam kamaszként?

Folytathatnám a sort, de úgy gondolom ezzel a pár egyszerű kérdéssel is sikerült bevilágítanom abba a mélységbe, ahová le kell ereszkednem, ha meg akarom érteni a gyermekemet, vagy meg akarom érteni a szüleimet, mert természetesen a meg nem válaszolt kérdéseket fel lehet tenni a szülőknek is egy kis kiegészítéssel, egy kis előtaggal: Miért nem…?

A címben felvetett kérdés boncolgatását hamarosan folytatom. Addig is kívánok mindenkinek, egy egészséges, de szigorú önvizsgálatot!