Mit is ír a hogyishívják? - Harmadik rész.

Talán nem lesz meglepő, hogy mai válaszom, szinte az előző cikkben feltett kérdésre adott válaszommal megegyező tartalmat fog hordozni. A helyzetet azonban árnyalni szükséges.


3. Miért a szülővel közölte csupán a fenti tényt?

Ha abból a felvetésből indulunk ki, hogy a tanító felül- és/vagy kívülállóként éli meg szerepét, helyzetét, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy a szülőt gyerekként - és/vagy idiótaként – kezelve igyekszik igazolni a szülő előtt tetteit, vagy esetünkben mulasztását. Miért vagyok benne biztos, hogy mulasztott? Nos, ez a későbbiekben világosan ki fog derülni, de ne siessünk annyira előre!

Előfordulhat, hogy a tanító partnernek tekinti a szülőt, de esetünkben erről szó sincs. A partnerség kölcsönös, feltételez egyfajta tiszteletet, figyelmet, megbecsülést és sorsközösséget. Itt erről nem beszélhetünk. Itt nem leültek megbeszélni, hogy mik a felmerült problémák és milyen módszerekkel lehetne azokat orvosolni, hanem „bepanaszolták” a gyereket az anyja, apja előtt, mintha az valamiféle bűnt követett volna el azzal, hogy idő előtt nem írt a tanítónak tetsző módon. 

forrás:bien.hu

Belegondoltak már abba, hogy 

a tanító szubjektuma micsoda kauzális folyamatot von maga után!?

Neki nem tetszik valami – esetünkben egy írás – és ezért az ízléséhez kell igazodnia egy – vagy több – családnak. Egyetlen objektív mutató sem került szóba, nem vetődött fel. A szépség pedig roppant relatív fogalom, amit mindenki más és más tartalommal tölt ki.

Ha például azzal jellemezte volna a kislány írását, hogy többször kiszalad a vonalak közül, vagy túlságosan rányomja a ceruzát – lásd első írásom – akkor az már képezhette volna diskurzus tárgyát. De egy távozóban odalökött „Nem tetszik, ahogy a lányod ír. Egészen egyszerűen csúnya.” mindent szolgál, csak a gyermek érdekeit nem.

Ebben a játszmában, a magabiztosság talaját lábával tapogató tanító igyekezett minden felelősséget – és plusz feladatot – áthárítani valaki másra, mert szemmel láthatólag sem ötlete, sem kedve, sem ereje nem volt ahhoz, hogy tanult hivatása elemi fogásaival megpróbálkozva a saját ízlésének megfelelően formálja a kislányt. Nem lett volna az sem örömtelibb, ha sikerrel jár és „gyárt” egy „beszélő szerszámot”, aki saját magára emlékezteti. „Ilyenből” van éppen elég.

Ha érdekli írásom előzménye, illetve folytatása, akkor ne habozzon, és keresse fel oldalamat!