Mi a baj?

Mi a baj?

Ezt a kérdést teszem fel, ha érzek magamban erőt, tudást és tehetséget ahhoz, hogy segítsek az arra rászorulóknak.

Legyen az bármilyen élethelyzet, ez a kérdés egészen biztosan passzolni fog hozzá és illeni kulcsként abba a zárba, amit a segítséget kérő nem tudott kinyitni. 

Ezért fordul máshoz, ezért fordul - talán - hozzám.

A segítő kezemet azon szülök és gyerekek, fiatalok és általában elbizonytalanodottak felé nyújtom ki, akik manapság nehezen igazodnak el ebben az egészen új őskáoszban.

Számos szülő él meg kisebb-nagyobb csemetéjével kudarcokat, de nincsenek ezzel egyedül, hiszen gyermekeik - legyenek azok bármekkorák is - ugyancsak megszenvedik a mindennapokat. 

Az iskolát, a mikro- és makrokörnyezetüket, a barátok hiányát, vagy éppen jelenlétét, a szerelmet, a szakítást,  a kirekesztettséget a ...

Nem folytatom a sort, hiszen a címben utaltam célomra.

Választ szeretnék adni arra a roppant rövid, viszont annál nyomasztóbb kérdésre. Választ szülőként, nevelőként, károkozóként és kárvallottként.

Ha már a holtpontról történő elbillenést, a problémák megjelenítésését, megfoghatóvá tételét sikerül elősegítenem nem végeztem felesleges munkát. 

De ez persze nem megy egyedül. Nem vagyok jós, nem vagyok  varázsló, csodatévő sámán. Szükségem van a kérdés alapját hordozók közreműködésére is.

Egyedül nem megy. És együtt? Belevágunk?